Az ember és a kutya viselkedési analógiái
ELTE, Etológiai Tanszék, Budapest
MTA Székfoglaló: 2001.05.07

Az utóbbi években a kutyák viselkedésével kapcsolatosan végzett munkám alapja az a hipotézis, hogy a kutya jelenlegi környezete valamint a korai még talán még a nyelv elõtti ember környezete számos hasonlóságot mutat. Mindkét környezet szervezett emberi közösségekbõl áll, amelynek tagjai együttmûködnek, kommunikálnak és igyekeznek egymás mentális állapotát, valamint szociális akcióit megérteni. Feltételezem, hogy ez a környezet befolyásolta a szelekciót mind a korai ember evolúciós kialalkulása mindpedig a kutya háziasitásának folyamatai során. Ha ez a hipotézis életképes, akkor a kutya tulajdonságainak vizsgálata modellként szolgálhat a korai emberi evolúció vizsgálatára is. Ha vizsgálataink megerõsítik, hogy a kutya és az ember mutat bizonyos viselkedési analógiákat, akkor feltételezhetjük, hogy ennek egyes elemei nem véletlenül kerültek kapcsolatba egymással, hanem mögöttük valamilyen fontos viselkedés-evolúciós mechanizmus húzódik. A kutyát figyeljük tehát és az emberrõl, az emberi viselkedés kialakulásának korai fázisairól tudhatunk meg fontos dolgokat (Csányi és Miklósi 1998).

A biológiában igen nagy jelentõsége van az evolúciós analógia és homológia elméletének, amely ezeket a hasonlóságokat és különbségeket megfelelõen kezelni képes (Riedl, 1978). Az evolúciós analógia és a homológia is eredményezhet nagyon hasonló tulajdonságokat, de míg az analógia esetében a hasonlóságot kizárólag a környezeti feltételek azonossága eredményezi, addig a homológ evolúciónál a két hasonló tulajdonságkomplex strukturálisan is közös eredetû. Így például a delfinek és a hozzájuk hasonlóan nagy testû halak uszonyai igen hasonlítanak egymásra. Ennek oka az, hogy mindkét képlet a vízben történõ elõrehaladást szolgálja, de a delfinek uszonyai bizonyíthatóan az emlõslábból fejlõdtek ki, mert kb. 30 millió éve a delfinek õsei még a szárazföldön élõ négylábúak voltak és a láb apró, elcsökevényesedett csontjai a delfinuszonyban ki is mutathatóak. A halak uszonya azonban egészen más eredetû. Tehát a hal- és delfinuszony hasonlósága analógiát, míg az emlõsláb és a delfinuszony funkcionális viszonya homológiát takar (1. ábra). A homológia-analógia fogalompáros segíti az etológusokat is abban, hogy a különbözõ fajok viselkedésének összehasonlításából megfelelõ következtetéseket vonjanak le. Ugyanakkor a homológiák megtévesztõek is lehetnek, mert elfedik azokat a viselkedési mechanizmusokat, amelyek az evolúció során új kényszerek miatt jelentek meg.

A korai emberi viselkedés rekonstrukciós próbálkozásainál általában a közeli rokonok, az emberszabásu majmok, legfõképen a csimpánz és a bonobó viselkedésébõl igyekeznek levezetni az emberi evolúció egyes fontos lépéseit. Ez a kutatási irány tehát a viselkedési homológiákkal operál, amelyeknek természetesen nagyon fontos szerepe lehet az efajta rekonstrukcióban (Tomasello and Call 1997, Csányi 1999).

Az analógiák sokkal pontosabban tükrözik az evolúciós kényszerek jellegzetességeit, mint a homológiák, különösen, ha olyan távoli fajokról van szó, mint a kutya és az ember. A 2. ábrán egy egyszerûsített törzsfán látható a ragadozók és a primáták evolúciós kapcsoltata a közös õs a különbözõ emlõsfajok szétágazása egészen korai szakaszán található. Ha a kutyában a humán viselkedéskomplexum lényeges komponenseit ki lehet mutatni, akkor, az itt is adott szerényebb mértékû emlõs homológiák leszámításával, tisztábban láthatjuk azokat a funkcionálisan összetartozó mechanizmusokat, amelyek éppen az ember életmód miatt alakultak ki az evolúció során.

A következõ fejezetekben ennek a munkának néhány szerény eredményérõl számolok be.

A humán viselkedési komplex

Az antropológia, a humánetológia, a pszichológia és az evolúciós tudományok segítségével lehet megkisérelni annak az útnak a rekonstrukcióját, amelyet az emberi viselkedés evolúciója megtett attól az idõtõl kezdve, hogy legközelebbi rokonainktól a csimpánzoktól elváltunk, egészen az emberi civilizáció és kultúra kialakulásának kezdetéig vagyis körülbelül negyven-ötvenezer évvel ezelõtti idõkig (Csányi 1979, 1980,1989, 1992a, 1992b, 1992c).Ebben az evolúciós folyamatban az ember új, fajspecifikus, az állatvilágban kizárólag rá jellemzõ, genetikailag determinált viselkedési jegyekre tett szert, amelyek alapvetõen meghatározzák szociális magatartását.

Legközelebbi állatrokonaink a csimpánzok és a bonobók vagy törpecsimpánzok, a bonobók mintegy kétmillió év óta különültek el a csimpánzoktól. Az ember és a csimpánz genetikai anyagának mindössze egy százaléka különbözõ. A csimpánzzal közös õsünk, majd e fajtól elválva a közös õs további leszármazottai szociálisan magasan fejlett állatok voltak. Laza csoportokban éltek, nagy területeket foglaltak, ivadékaikat sokáig gondozták. A laza csoportszerkezet, amely a csimpánzra is jellemzõ, lényegében azt jelenti, hogy mindenki önállóan keresi táplálékát, a táplálékforrásokért versengenek, ennek megfelelõen meglehetõsen agresszívek, de a terület megtartása, prédaszerzés vagy esetenként a ragadozók elleni védekezés céljából kisebb közös akciókra is képesek és ekkor elviselik egymás közelségét. A közös tevékenység mindenesetre csupán egészen kis részét teszi ki napi elfoglaltságaiknak. Egyedül alszanak, és igyekeznek egyedül táplálkozni. Más a helyzet az anya kölyök kapcsolattal, amely szoros és több évig folyamatos: az anya megosztja táplálékát, hálóhelyét kölykével.

A csimpánzoktól mintegy 6-7 millió éve elvált homo vonalak morfológiai és viselkedési evolúciójáról elég sokat tudunk, tudjuk, hogy mintegy három és fél millió éve már bizonyosan két lábon járó, zárt, kisebb, 100-150 fõs csoportokban élõ, eszközhasználó lények voltak. További evolúciójuk során jelent meg a nyelvi kompetencia és a kultúra kialakítására való készség.

Bizonyosak vagyunk abban, hogy az ember biológiai alapú viselkedési tulajdonságai egy koevoluciós folyamatban jelentek meg, amelyben folyamatos kölcsönhatás volt a fejlõdõ kultúra és az éppen adott, de változékony biológiai alapok, a gének között. Más szavakkal: a legcsekélyebb kultúra megjelenése után a további genetikai változást már a kulturális környezet szelekciós nyomása alakítja. Amint megjelentek a kultúra kialakítására alkalmas tulajdonságok, akár protoformában is, amint létrehoztak valamiféle kulturális struktúrát, azonnal megváltozott az a környezet, amelyben ez a genetikai változás megmérettetett (Donald 1991). A kultúrára való képesség egyre hatékonyabban változtatja meg az eredeti biológiai környezetet, alapvetõen meghatározva ezzel a szelekció irányát.

Nagyon jól felismerhetõ a gének és a kultúra kölcsönhatása, ha szemügyre vesszük, hogy ebben a hosszú, minden valószínûség szerint több millió évig tartó folyamatban milyen fajspecifikus biológiai tulajdonságcsoportok alakultak ki az embernél (Csányi 1992b, 1996).

Fajspecifikus emberi viselkedési jegyek:

Csoportviselkedés

Individuális csoportok
Dependencia, kontaktustartás
Csökkentett, szabályozott belsõ agresszió
Csoporthûség és idegengyûlölet
Státusz és szabálydominancia
A szexualitás hármas funkciója, párkötõdés
Szülõi gondoskodás
Szocializáció

Szinkronizáció

Empátia:érzelmi szinkronizáció
Hipnózis: vezérelt szinkronizáció
Ritmus, ének, zene, tánc: érzelmi és
viselkedésszinkronizáció
Imitáció: spontán viselkedésszinkronizáció
Nevelés, tanítás, fegyelmezés
Szabálykövetés
Rítusok használata

Konstrukciós képesség

Mimika (kb.250 üzenet)
Mimézis (belsõ ingerek által idézett memória), motoros koncepciók
Nyelvhasználat
Beszélt nyelv: nyitott kommunikáció
Megnevezés, leírás, nyelvi konstrukciók

Tárgyak konstrukciója

Tárgyhasználat és készítés:
Absztrakciók objektivációja
Logikai organizáció, gépek, technológia

Akciók konstrukciója

Egyedi és csoport akciók
Komplementer kooperáció
Akcióterv - idea - logikai organizációk

Szociális konstrukciók

Rokonsági rendszerek, szociális funkciók, szociális és politikai
Intézmények, vallások

A tulajdonságok komplexének egyik összetevõje a csoportélet körül alakult ki. A csoportban élõ állatoknál a csoport méreteit alapvetõen meghatározza a környezetben található erõforrások szerkezete. A csoport méretének felsõ határát az a feltétel adja, hogy a csoportnak egyetlen nap alatt kell minden tagja számára megtalálni a szükséges mennyiségû táplálékot. Az alsó méretét egyrészt csoport védelmi lehetõségei határozzák meg, tehát az, hogy milyen ragadozók veszélyeztetik, és hogyan tud ellenük védekezni, másrészt pedig az egyes egyedek közötti versengés mértéke a csoporton belül. Jellemzõ példa a páviánok és a csimpánzok csoportszerkezete. A páviánok kisebb termetük miatt kevesebb energiát igényelnek, de éppen kis termetük miatt nagyobb az õket fenyegetõ predációs veszély tehát csoportjaik viszonylag nagyobb, 60-80-as, vagy még nagyobb létszámúak. A csoporttagok közötti versengés nagy, ezért a csoportok a táplálkozás során, amennyire lehet széthúzódnak, de fenyegetettség esetén összetömörülnek. A csimpánzok nagytermetûek, több táplálékot igényelnek, de a fák ágai között igazán kevés ellenség veszélyezteti õket, ezért sokkal lazább és kisebb méretû csoportokat képeznek, amelyek a napnak csak kis részében, rendszerint a táplálkozás elsõ periódusa után tömörülnek össze különbözõ szociális aktivitásokra. Az önálló táplálékszerzés igénye, a viszonylag magas csoporton belüli agresszió és az alacsony fenyegetettség kis csoportméretet határoz meg. A páviánoknak nincsen állandó letelepedési helyük, mert nagy területet kell bejárniuk a nagylétszámú csoport ellátása érdekében. A csimpánzoknak is nagy területre van szükségük, mert jóval nagyobb termetûek és több táplálékra van szükségük. A területet a hímek képesek aktívan megvédeni, de a nagy területen belül nincs állandó helye senkinek, az egyedek minden éjszakát egyedül és máshol töltenek.

Az ember esetében az evolúció során a csoportméret feltûnõen megnõ. A kulturális evolúció kezdeti szakaszában, a csoporttársadalmak kialakulása idején száz-százötvenre teszik a csoportok létszámát (Dunbar 1996). Bizonyítható még az is, hogy a csoport viszonylag állandó letelepedési hellyel rendelkezett, mert az emberszabásu majmok közül egyedül az embernek van fajspecifikus, tehát saját bolhája, márpedig a bolha csak azokon a fajokon tud megtelepedni, amelyek egyedei legalább két hétig ugyanazon a helyen alszanak, mert a petéit nem a gazdára hanem annak fekhelyére rakja. A csoportméret növekedése és az állandó letelepedési hely kialakulása egy sor feltétel alá van rendelve, és meghatározott következményekkel jár.

Az elsõ és legfontosabb feltétel, hogy szoros csoportszerkezet csak akkor alakulhat ki, ha a csoporton belül az agresszió visszaszorul, minimalizálódik, mert a magas agressziós szint szétteríti a csoportot. Az ember õseinek el kellett viselniük egymás fizikai közelségét, ki kellett küszöbölniük mindazokat a konfliktusforrásokat, amelyek a rokon fajoknál magas agressziós szinthez vezettek. A legfontosabb a táplálékelosztással és a szexualitással kapcsolatos agresszió. Rokonaitól eltérõen az ember hajlandó a táplálék-megosztásra. Ezt számtalan csimpánzzal, gorillával, embergyerekkel végzett kísérlet és megfigyelés bizonyítja. Fajunk, hasonlóan a legfejlettebb szociális ragadozókhoz, mint például a kutyafélék, képes a közös táplálékszerzés és elosztás együttmûködõ viselkedésére. A táplálékmegosztást az is kikényszeríthette, hogy a nagyobb csoport letelepedése mindig azzal jár, hogy a szálláshely közvetlen körzetében az erõforrások megritkulnak. Ha tehát nagyobb számú egyedet kell ellátni, akkor valamiféle munkamegosztásnak kell kifejlõdnie, és a táplálékszerzésben nem kell mindig mindenkinek egyszerre résztvenni. Tovább növelte a munkamegosztás igényét az, hogy a táplálékmegosztás elemi formái és a letelepedés kedvezõ körülményeket teremtett az ivadékgondozási periódus és a szocializációs idõ meghosszabítására. Természetesen lehet fordítva is érvelni. Lehet, hogy épp az ivadék megnövekedett gondozási igénye vezetett a táplálékmegosztáshoz. Az evolúciós logika sohasem lineáris, hanem körkörös, és mindkét érvelés külön-külön is és együtt is elfogadható. A csoporton belüli agresszió csökkenése mindenesetre együtt járt a csoportok közötti agresszió növekedésével az idegengyûlölet kifejlõdésével. Ennek nyomai már a kezdetleges csimpánzcsoportokban is megfigyelhetõk.

A szoros csoportszerkezet kialakulásának második feltétele a szexuális rivalizáció csökkenése, mert ha ez magas marad, akkor az állandó konfliktusok a csoportot szétzilálják, valamint nem teszik lehetõvé a munkamegosztást, a kis, vadászó hím alcsoportok ideiglenes távollétét. Ez a probléma a majom rokonainknál szokásos poligámia visszaszorulásával, a monogámia és a párkötõdés kialakulásával oldódott meg, amit a szexualitás funkcióváltozása tett lehetõvé.

Az emberi szexualitás az utódok létrehozásán kívül párkötõ és örömszerzõ funkciót is felvett (Csányi 1999). Ez már a bonobóknál megfigyelhetõ, akik a csimpánzoktól eltérõen zártabb csoportokat alkotnak, a csoport alapvetõen a nõstények összetartására épül, kisebb a hímek agressziós hajlandósága és igen nagyfokú a párosodási hajlandóság. Ellentétben a csimpánzzal, a bonobó nõstények ösztruszon kívül is hajlandóak párosodni, bár az ilyen utódhoz nem vezetõ párosodásért igen sokat kell nekik udvarolni, és valamilyen “ajándékot”, rendszerint táplálékot kell adni. A bonobóknál a szex a stressz feloldásának egy eszköze, játékos, örömszerzõ tevékenység. Mindkét nemnél Igen gyakori a homoszexualitás, és a fiatalokkal kapcsolatos szexuális aktivitás is (Waal and Lanting 1997).

Ez az örömszerzõ funkció az embernél a szexuálpszichológia tanusága szerint együttjárt a párkötõdés kialakulásával is. Az emberi szexualitás erõsíti a párkapcsolatot, létrehozza azt a hosszabb-rövidebb ideig tartó monogám viszonyt, amely lehetõvé teszi a szexuális versengés minimalizálását. A vadászó, kalandozó csapat hímjei, férfiai többé-kevésbé biztosak lehetnek abban, hogy párjuk kötõdik hozzájuk és genetikai érdekeik, legalábbis statisztikai átlagban, ritkán kerülnek veszélybe.

Az emberi csoportokra jellemzõ még egy teljesen új tulajdonság: az ember hûséges a csoportjához. A csoportban élõ állatoknak a csoporttal való kapcsolatait egyértelmûen az egyes egyedekhez fûzõdõ kapcsolatuk határozza meg. Az állati elme, eddigi ismereteink szerint, képtelen a csoportot úgy elképzelni, mint valamilyen, a konkrét tagjaitól független entitást. Nos, az emberi elme absztrakciós képessége éppen ezt teszi lehetõvé. Az emberi csoportok mint önálló, absztrakt létezõk jelennek meg az ember számára mint tõle látszólag független szociális konstrukciók. Az emberi motivációs rendszerek új tulajdonsága az a feltétlen lojalitás, hûség, amely a csoporthoz történt tökéletes szocializáció esetén a csoport tagjaiban kialakul. Elõfordul, hogy az ember életét áldozza csoportjáért, saját hátrányára nyújt jelentõs segítséget csoportja tagjainak, ha ez szükséges, csupa olyan tulajdonság, amely ismeretlen az állatvilágban. Az állatoknál a szülõk segíthetik utódaikat, a hímek készek megvédeni nõstényeiket, de mindez jól kiszámítható genetikai érdekek szolgálatában áll, és meglehetõsen korlátozott. Az embernél a genetikai érdek mellett megjelenik az absztrakt csoportentitás iránti feltétlen hûség is, és viselkedésbiológiánk meghatározó jegye lesz.

Az új tulajdonságok másik csoportjába olyan látszólag különbözõ tulajdonságok tartoznak, mint a nyelvhasználat, a tárgykészítés és tárgyhasználat, valamint az absztrakt gondolkodás. Ezek azonban mind visszavezethetõek egyfajta nyitott konstrukciós képességre, amely az állatvilágban az ember elõtt csak protoformákban létezett. Az állati kommunikáció nem gondolatok közlésére szolgáló rendszer, hanem belsõ állapotok összehangolására szolgáló fiziológiai szabályozó mechanizmus. Az agresszív vagy az udvarló állat kommunikációs jele azt a funkcionális célt szolgálja, hogy belsõ állapotát társai saját belsõ állapotukkal összevethessék és az összevetés eredménye valamilyen a túlélés szempontjából hasznos tevékenység legyen. A fenyegetõ állat információkat közöl erejérõl, motivációjáról. Társa az információt megfelelõen értelmezve elmenekül vagy megadja magát, így elkerül egy számára valószínûleg kilátástalan és energiaveszteséggel járó harcot. Az udvarló hím jelzései szintén belsõ állapotáról szólnak. Párja akkor reagál az udvarló szándék elfogadásával, ha fiziológiailag õ is készen áll az utódok nemzésére, felesleges idõ- és energiapocsékolástól kímélve meg így egymást. Az állati kommunikáció 15-25 különbözõ, genetikailag pontosan meghatározott üzenete mind hasonló célokat szolgál, és az információ átadás szempontjából teljesen zárt rendszernek tekinthetõ (Csányi 1994).

Az emberi nyelv funkciója ettõl teljesen eltérõ. Nemcsak érzelmi állapotokra vonatkozó üzenetváltás, hanem gondolati reperezentációk cseréjére alkalmas médium, amellyel jelent, múltat, jövõt, szándékot, tervet, elképzelést, alternatívákat lehet egy teljesen nyitott, és elvileg végtelen számú üzenetet alkalmazó rendszerben megjeleníteni. Alkalmas arra, hogy a környezetben, beleértve a nyelvet használó csoportot is, mint környezetet, elõforduló jelenségek, tárgyak, akciók és aktorok nyelvi reprezentációt nyerve új struktúrákban új kombinációkban, a valóság rekonstrukcióiként jelenjenek meg. Ezáltal egy absztrakt, virtuális realitás jön létre, amelyben az objektumok - legyenek azok tárgyak vagy személyek, valósak vagy képzeltek reprezentációi - tulajdonságait a nyelvet használó adományozza. A nyelvi objektumok viselkedése a nyelvhasználó kreatív képességének függvénye. A virtuális realitás kitágítja a beszélõk cselekvési terét azáltal, hogy a képzelt objektumok bármiféle formát és viselkedést felvehetnek, ugyanakkor egyfajta korlátként is mûködik, mert az objektumok csak azokat a tulajdonságokat vehetik fel amelyekkel megáldjuk õket. Így képes az emberi elme ideális rendszereket elképzelni és ezáltal pontot, egyenest, kört, síkot vagy a jó és rossz végleteit létrehozni. Lehetségessé válik a matematika feltalálása, és ugyancsak lehetséges lesz szellemvilágot elképzelni, démonokkal, tündérekkel, jóságos vagy haragvó istenekkel.

Az eszközkészítést, fõként a szerszámok használatát és készítését sokáig úgy tekintették mint az ember felsõbbrendûségének egyetlen és lényeges bizonyítékát. Azóta tudjuk, hogy számos állat használ tárgyakat, szerszámokat és egyesek el is készítik azokat. Néhány éve egy összeszámlálás 80 állatfajról mutatott ki ilyen tulajdonságot (Mundinger 1980). Az állati szerszámhasználat azonban rendkívül speciális. Egy-egy faj valamilyen meghatározott konkrét célra használ eszközt. Képessége genetikailag adott, a tanulás legfeljebb kismértékben finomítja. Az ember esetében a tárgyak használata és készítése izomorf a nyelvi kompetenciával és az absztrakt gondolkodással. Ez is egyfajta nyitott rekonstrukciós képesség, amelynek segitségével a tárgyaknak új, elgondolt formákat és tulajdonságokat adunk, mûködésüket logikai szabályrendszerekhez igazítjuk, gépeket, technológiákat teremtve ezáltal.

Az elõbbi két tulajdonságcsoport az alapja az emberi csoport aktivitásának, amely merõben más, mint az állatcsoportoké és elõzmények nélküli. Az ember meghatározó biológiai tulajdonsága az elõbbiekben vázolt konstrukciós készség, amely azonban nemcsak mint egyedi tulajdonság jelentkezik, hanem általában mint csoportaktivitás. A szociálisan fejlett állatoknál is megfigyelhetõ csoportaktivitás, bizonyosfajta kooperáció (Dugatkin 1997). A csimpánzok, kutyafélék például közösen vadásznak, azonban az állati kooperáció valamennyi formája nélkülözi a konstrukciós készséget. Az állati kooperáció korlátozott esetekben figyelhetõ meg és döntõen genetikai meghatározottságu, a tanulás, a közös tevékenység tanult formái legfeljebb finomítanak a kooperáció genetikailag rögzített mintázatain. Valójában az állati kooperáció eseteit vizsgálva megfigyelhetõ, hogy a kooperáció paralell tevékenység, vagyis minden egyed ugyanazt a dolgot szeretné végezni, de ha többen vannak akkor az adott helyzet és pozíció függvényében más más konkrét feladatot látnak el, eltûrik egymás közelségét, és a már tevékenykedõ társ mellett végzik a számukra lehetséges akciót.

Az emberi kooperáció ezzel szemben komplementer jellegû, ami azt jelenti, hogy a feladat kisebb részekre van felosztva, szerepek, tervek, változatok készülnek még a tevékenység megkezdése elõtt, és a résztvevõk ezeket a résztevékenységeket elosztják egymás között, tevékenységük tehát kiegészítõ jellegû, valamilyen elõre meghatározott közös célt szolgál (Reynolds 1993). Az emberi csoportok kooperációját az “individuális akcióterv “ elõzetes konstrukciója jellemzi, ez vezet a csoportok individualizációjához, és a csoportszelekció mechanizmusához. Az individuális akcióterv nyelvi konstrukció, elemei tanultak, tehát alapvetõen különbözik az állati kooperáció alapjául szolgáló “genetikai akcióterv”-ektõl. Jellemzõ rá az is, hogy az ember hajlandó az akcióterveket, késõbb a komplexebb ideákat, a csoporton belüli rangsorban elhelyezni, és a domináns akciótervnek éppenúgy alávetni magát, mint a domináns csoporttársnak.

Kétségbevonhatatatlanul a konstrukciós képesség, a szoros csoporszerkezet és csoporthûség, a nyelv és absztrakciós készség adja az individuális akciótervek végtelen gazgagságát, és ezek tették lehetõvé a kulturális evolúció rendkívül gyors felfutását. Ezekhez a képességekhez társult egy sor olyan mechanizmus, amely szintén csak az embernél jelenik meg mint biológiai tulajdonság és arra szolgál, hogy a csoport tagjainak aktivitását szinkronizálja. Hiába jelent volna meg a magas szintû konstrukciós készség az egyedekben, ha szinkronizáló mechanizmusok nem alakultak volna ki, a csoport képtelen lett volna egységes aktivitásra. Sokféle fiziológiai mechanizmust ismerünk, amelyek a szinkronizációt segítik. Ilyen az imitációs készség, az a tulajdonságunk, hogy megfigyelt magatartásmintázatokat minden jutalom vagy serkentés nélkül hajlandóak vagyunk utánozni. Az utóbbi idõben nagy vita bontakozott ki az irodalomban arról, hogy egyáltalán ki lehet-e mutatni a fenti definíciónak megfelelõ imitációt az állatoknál. Úgy tûnik, hogy nem, még a majmoknál sem, mert az, amit közönségesen “majmolásnak” nevezünk, csupán valamilyen ok-okozati felismerés egy szituáció, egy tárgy és valamilyen kívánatos hatás között. Az állatok képesek ilyen felismerésre és a szükséges tevékenységet próba-szerencse módszerével találják meg. A szigorú definició szerinti imitáció az emberi kultúrákban általános.

Sokat vitatkoznak azon, hogy mi a biológiai funkciója a hipnabilitásnak, ami szintén fajspecifikus emberi tulajdonság. Minden valószínõség szerint ez is egyfajta vezérelt szinkronizáció, amelyben a vezetõ irányítja az akciót, de õ maga is vesz át mozgásmintázatokat, érzéseket a vezérelt alanyoktól (Bányai 1992). Alkalmas eszöze lehet egy csoport szoros érzelmi és viselkedésbeli összehangolásának (Csányi 2000b).

Az az emberi készség, hogy könnyen elfogadjunk valamilyen szabályrendszert, például a közösségi normákat, szintén a csoporttagok viselkedésének szinkronizációjához vezet. Az érzelmi szinkronizációnak is sokféle módja van, a ritmusokra, zenére, énekre, táncra képes és arra fogékony ember ezen tevékenységek során egyfajta elme- és viselkedés-szinkronizációban vesz részt.

Végül ki kell emelnünk a fentebb vázolt tulajdonságcsoportok kölcsönhatásának néhány különös következményét. A szoros csoportstruktúra, a konstrukciós aktivitás, a szinkronizációs készség egyfajta zárt visszacsatolási hurkot hoz létre. Az izolált csoport konstrukciós aktivitásának jó része magára a csoportra irányul, amelyet a szinkronizáció felerõsít, és a csoporthûség és kísérõjelenségei tartósítanak, vagyis a csoport önmagát konstruálja! Ennek sokféle következménye van. Az egyik a különbözõ szabályrendszerek, normák és a nyelv felszíni struktúráinak kialakulása. Ahogyan a nyelvet tanuló gyermek képes a nyelvi környezetbõl extrahálni az adott nyelvi környezetre vonatkozó szabályrendszert (amelynek csupán tudományos modellje a nyelvészek által leírt nyelvtan), ugyanúgy képes az egyén egy csoport tagjainak interakcióiból valamiféle szabályrendszert felismerni, és egyéb tulajdonságai miatt azt követni, megerõsítve ezáltal a szabályrendszert magát. A nyelv, a rokonsági rendszerek, a rítusok, de a mindennapi gyakorlat is ilyen módon jelenik meg és rögzül a kultúrákban, hozzájárulva a már említett csoportindividualitáshoz.

Nagyon lényeges, már említettük, a szocializáció biológiai és kulturális folyamata, amelynek során, egy nagymértékben irreverzibilis folyamatban, az egyedi fejlõdés során, a csoport tagja megtanulja nyelvét, csoportjának szokásait, kialakulnak biológiai alapu kötõdései a csoport tagjaihoz, globális eszméihez, kialakul benne a csoport iránti feltétlen hûség. Ha az egyén egy optimális méretû izolált csoportba születik, és az emberi evolúció jó részében ez volt a helyzet, a szocializáció tökéletes lesz. A csoportban a globális eszmék, a hûség, a közös akciók kérdéseiben nem alakulhat ki ellenvélemény, hiszen mindenki, a szülõk, a rokonok, a csoport minden felnõtt tagja azonos nézetek, szokások hordozója. Ez a szocializációs folyamat rögzíti a csoport szerkezetét és magasabb struktúráit, a csoport csak generációk során változhat, egészen apró lépésekben, mert a nagy változásokat a szocializációs folyamat kizárja.

Ha az új biológiai tulajdonságokat az emberi individuum, az egyén és a csoport közötti viszony szempontjából vizsgáljuk, azt állapíthatjuk meg, hogy lényegében négy döntõ változás történt:

Az elsõ, hogy az emberi csoportokban közös hiedelmek alakulnak ki. Az ember elfogadja, kívánja, kritika nélkül hisz a csoport kulturális eszméiben, valamely mítoszban, vallásban, ideológiában, identitást kifejezõ kultúrában.

A második változás az, hogy az ember képes lesz a csoportjához tartozókkal közös akciók végzésére, magasrendû, kiegészitõ kooeprációra abban a keretben amelyet a kulturális eszmék meghatároznak.

A harmadik változás az elsõ kettõ szerves kiegészítõje: a kulturális eszmék és a kulturálisan vezérelt akciók folyamatosan közös konstrukciókat hoznak létre a nyelvi, gondolati, szociális és az anyagi világban.

Végül a negyedik változás az, hogy az ember csoportjával szoros érzelmi kötõdést alakít ki és eltérõen az állatoktól, az ember hajlandó a csoport érdekében az egyéni és genetikai érdekeivel esetleg szöges ellentétben álló magatartásra, képes lesz akár önfeláldozásra is.

A fenti négy tulajdonság lényegében az ember különleges, veleszületett rendszerszervezõ képességének felel meg. Viselkedésbiológiai szempontból a rendszerszervezõ képesség az ember alapvetõ, nembeli tulajdonsága. Minden emberi kultúra emberek, tárgyak, viselkedésformák, eszmék bonyolult rendszere. A különbözõ komponenseket éppen a rendszerszervezõ tulajdonság organizálja és integrálja emberi kultúrává.

A humán viselkedési komplex teljesen kifejlett állapotában sok olyan elemet is tartalmaz, amely az ember-kutya viselkedési analógiák vizsgálata szempontjából kevésbé vagy különösen érdekes a releváns komponenseket a következõ lista tartalmazza:

Az emberi viselkedési komplex minimális komponensei

Szociális vonzódás és szoros csoportszerkezet
Együttmûködés
Csökkent aggresszió
Szociális megértés
Szociális tanulás
Szabálykövetés, rítus
Kommunikációs kényszer
jelek, rítusok, mímelés, nyelv

Ennek a minimális komplexnek az egyes elemei szoros összefüggésben vannak egymással, ez is indokolja megkülönböztetésüket. Így például a szoros csoportszerkezet és az ehhez szükséges erõs szociális vonzódás csak olyan fajban alakulhat ki, amely nem túlságosan agresszív csoporttársaival szemben, ha a szoros csoportszerkezet már kialakult, akkor az egyed számára nagyon fontos lehet a szociális megértés, az, hogy felfogja társai mire gondolnak, mit terveznek. Egy nagyobb létszámú szorosan együtttartózkodó csoport csak akkor maradhat fenn, ha képes közös élelemszerzésre vagyis valamiféle kooperációra és a megszerzett élelmet képes különösebb agresszió nélkül elosztani. Ugyancsak fontos az ilyen csoport számára az, hogy a csoport tagjainak motivációi, érzelmi állapotai egymással összhangban legyenek, ezt szolgálja az állatoknál ismeretlen empátia és szabálykövetõ viselkedés, valamit ezt szolgálják a különbözõ rítusok is. Az emberi nyelv valószínûleg relatíve késõn kerül a komplexbe, mert számos olyan, kommunikációt szolgáló, de jóval egyszerûbb mechanizmus ismert, amely állatoknál nem található mint például az arcjáték és a mímelés.

A farkas

Ha az ember és a kutya viselkedési analógiáit kivánjuk vizsgálni feltétlenül szemügyre kell vennünk a farkas tulajdonságait, amely bizonyítottan a kutya egyetlen õse volt (Mech ). A farkas a legintelligensebb húsevõ. Agytérfogata 150-170 cm3 között van. Különleges értelmi képességeit társas életmódja igényli. A farkasfalka méretét sok tényezõ befolyásolja, sokszor csak két vagy három egyed alkotja, de az optimális méret 7-8-nak tûnik. A kisebb falka is gyakran kettéválik, majd újra egyesül. Gyakran látni egyedül vándorló farkasokat, amelyek a legtöbbször idõs vagy a falkából kivert állatok. A falka leglényegesebb összetevõje egy szaporodó farkas pár, ezekhez csatlakoznak a kölykök és néhány mindkét nembeli felnõtt. A farkaskölykök érése két évig tart és elég nagy az elhullás. Sokan úgy gondolják, hogy a falkában a szaporodó páron kívüli felnõttek is ugyanannak a párnak idõsebb kölykei. A falka elég határozottan üldözi el az idegen egyedeket a területérõl, de a szaporodás idején idegen felnõttek is bekerülhetnek a falkába, és ekkor távoznak el nagyobb számban a felnõttek is vagy oszlik a falka több részre.

A falkák létszámuktól függõen meglehetõsen nagy területeken tartanak fenn maguknak majdnem kizárólagos territóriumot, amely akár 100-30 km2 is lehet (Peters, 1979) és azt sok éven át megtartják. Ezen a területen belül meglehetõsen sokat mozognak, de általában csak 5-6 kilométeres távolságot tesznek meg naponta, háromhetente mégis teljes területüket bejárják. A területen gyakran használt, meghatározott útvonalaik vannak, továbbá az ellésekhez szükséges vacok, valamint különbözõ találkozóhelyek. Napi sétáik alkalmával a domináns egyedek szorgalmasan jelölik az útvonalakat, vizeletükkel, ürülékükkel, sõt kaparással, amelynek során a talpukon lévõ illatmirigyek váladéka jelöli a talajt. A megfigyelõk szerint egészen bizonyos a kognitív térkép használata, mert például gyakran alkalmaznak útlevágásokat, rövidítéseket, ha valahova igyekeznek. A térkép kialakítása szagjelekbõl és a terep jellegzetességeibõl adódik. Úgy tûnik, hogy a farkasok ugyanolyan elemekbõl: helyek, útvonalak, területhatár építik fel az elmetérképüket, mint az emberek. Mozgásukat a prédaállatok tartózkodási helyei, valamilyen sikeres vadászatból maradt dög lelõhelye, a találkahelyek és a vacok elhelyezkedése szabja meg. A territórium kb. 1 km széles „határövezettel” van körülvéve, amelyet a szomszédos falkával közösen használnak, de sohasem egyszerre. Ugyancsak a territórium határainak közelében közlekednek a magányos egyedek. Sokat vizsgálták a szomszédos falkák territoriális viselkedését. Megállapították, hogy minden falkának jól meghatározott területe van, de nem folytatnak rendszeres határellenõrzést, mint más szociális fajok például a hiénák, mert a területek tulajdonjogát a szomszédok is elismerik. Ritkán elõfordul, hogy rövid távolságra behatolnak a szomszédos területre, de némi vizsgálódás után a legrövidebb úton elhagyják azt. Korábbi falkák felbomlásával keletkezett újak barátságosak egymáshoz, átmeneti idõre egyesülhetnek is.

A farkasfalka szaporodó, önfenntartó egység, amelyben az egyedek együttmûködve, közösen szerzik a táplálékot és közösen nevelik az új generációt és ebben nemcsak a szülõk, hanem szinte a falka minden tagja, de különösen a fiatalabb egyedek résztvesznek. A falka együttmûködésének alapja a falkatagok egymáshoz való kötõdése, és egy kemény rangsor, amelynek egyes pozícióiért gyakran vetélkednek. Az együttmûködés magas szociális intelligenciát, jelentõs problémamegoldó képességet és képlékeny, a körülményekhez azonnal alkalmazkodni képes viselkedést igényel. A farkasban mindezek a képességek megvannak, és amíg az emberrel való vetélkedésében alul nem maradt, élõhelyeinek uralkodó ragadozója volt (Mech 1970).

A farkasfalka fennmaradásának legfontosabb viselkedésbeli feltétele a farkasok rendkívül szoros kötõdése egymáshoz. A kötõdésnek nincsen elfogadott meghatározása, általában a fajtársakhoz történõ vonzódást értik rajta, ami a legkülönbözõbb viselkedésformákban megnyilvánulhat. A kötõdés emocionális állapota egészen korai és rövid szocializációs periódusban alakul ki. A kölykök háromhetes korukban már nagyon erõs és stabilis vonzódást fejlesztenek ki szüleik és más idõsebb egyedek iránt. Ha ezektõl elválasztják stresszes állapotba, kerülnek és csak az újraegyesítés, nyugtatja meg õket. Kötõdés fogságban kutyákhoz, sõt emberhez is kialakulhat, ez utóbbi akkor lesz a legerõsebb, ha a kölyköt még szemének kinyílása elõtt veszik el az anyától és kizárólag ember gondozza. Természetes körülmények között a kölykök kb. a huszadik életnapjukon találkoznak a falka felnõtt tagjaival, ekkor a legerõsebb a kötõdési hajlandóságuk. Általában 8-10 hetes korukban hagyják el a vackukat és ekkor a kötõdési készség gyorsan csökken. Nemcsak felnõttekhez kötõdnek, hanem igen erõsen vonzódnak alomtársaikhoz is, hiszen a legtöbb idõt velük töltik. Mire együtt járnak a falkával kb. a hetedik élethónaptól már kevéssé képesek ismeretlen egyedekkel szociális kötõdést kialakítani, pontosabban csak akkor, ha egészen hosszú együtt tartózkodási idõ áll rendelkezésükre. Ez pedig mesterséges kísérleti helyzeteken kívül esetleg abban az esetben jön létre, ha felnõtt állatokat a szexuális vonzalom köti össze. Ez utóbbi esetben tartós kötõdés is kialakulhat. Valószínûleg ez az oka, hogy a farkasoknál igen hosszú az udvarlási idõ, sokszor egy évnél is több telik el a párok kialakulása és a szexuális kapcsolat között. A kialakult pár kötõdése igen tartós, évekre szóló.

A falkatagok kötõdése a legszorosabb a legerõsebb hímhez, amelyet az etológusok alfának neveznek és nõstényéhez, az alfa nõstényhez, majd sorban a többiekkel a rangsor szerint. Az alfa hím a nõstényéhez és a hímek közül a rangsorban utána következõ béta hímhez kötõdik a legjobban. A rangsor végén állóak kötõdése kisebb egymáshoz, viszont különösen barátságosak a kölykökkel és még a felnõtt idegenekkel is megpróbálnak kapcsolatot felvenni.

A kötõdési viselkedés része az is, hogy az alfa hím gondosan ápolja a kapcsolatot a falka minden tagjával. Mintegy a kötõdés kiegészítõ oldala az, hogy az alfa, de sokszor a többiek is azonnal megtámadják az esetleg felbukkanó falkán kívüli egyedeket. Ugyanígy támadólag lépnek fel az emberrel szemben is a zárt helyen tartott, a gondozókat elfogadó farkasok is. A kötõdés teszi lehetõvé az együttes mozgást, és a falka együttmûködését a vadászat során.

A kötõdésnek sokféle jól felismerhetõ viselkedési jegye van. Elsõ-sorban a testi kontaktus különféle formái, a rangsorban alacsonyabb rangú esetén a játékos alárendelt viselkedés, de talán a legfontosabb az, hogy a felnõtt farkasok is mindig készek valamilyen játékra. Ha éppen nem vadásznak, vagy pihennek, a falka legtöbb tagja valamilyen játékos viselkedéssel erõsíti, és néha formálja a kötõdést.

A kötõdés az alapja a falka együttmûködésének, amely megnyilvánul az aznapi vadászat irányának megválasztásában, az alkalmas préda kijelölésében, de jól kifejezõdik a préda elejtésében is. A falka a kiválasztott prédát körülveszi és megfigyelhetõ, hogy minden egyed azonos távolságot igyekszik tartani két szomszédjától, majd rendszerint az alfa hím kezdeményezésével megindul a támadás és a falka minden tagja fejlett, együttmûködõ vadászintelligenciával teszi dolgát. A farkasfalka vadászata nagyon rendezett és hatékony.

A szoros kötõdést ellensúlyozza a gyakori, heves agresszió, a rangsor elõkelõ helyeiért folytatott gyakori harc, valószínûleg ennek tudható be, hogy az egyedek közötti személyes távolság ugyan kicsi, de jól meghatározott és alváskor is megmarad, megsérteni csak játékos szubmisszív viselkedéssel lehet. A farkaskölyök négyhetes korától fogva külön alszik.

A farkasokra is jellemzõ az idegenektõl való félelem a xenofóbia. A farkaskölyök már három hónapos korában aggódik, ha idegen egyed jön a közelébe, öt hónapos korára pedig már kifejezetten fél az idegenektõl. Ennek a félelemnek valószínûleg az a funkciója, hogy az egyedeket a számukra már jól ismert csoport közösségében megtartsa. Ha könnyen válthatnának csoportot akkor folyton újra kéne tanulniuk az éppen adott csoport szokásait, rangsorát. Ez nagy és felesleges energiaráfordítást igényelne. A farkasok ezért csak nagyon ritkán váltanak csoportot és új csoportba illeszkedésük hosszú és meglehetõsen “kényelmetlen” folyamat.

Az agresszió sokféle funkciót tölt be a falkán belül. A legfontosabb ezek közül a rangsor kialakítása, ez szabja meg, hogy vitás esetben kinek lesz automatikusan elsõbbsége az erõforrások elosztásában. A farkas falkában csak az alfák szaporodnak, ha az alfa hím már idõsebb, akkor néha az alfa nõstény a béta hímmel is párosodik, de a szaporodási lehetõség mindenképpen a rangsor tetején lévõ egyedek birtokában van, ennek a közvetlen következménye a kíméletlen harc a rangsorban való elõbbre jutásért, amely egyed ezt valamiért nem teszi, nem lesznek utódai, tulajdonságai nem fognak nyomot hagyni a farkasok genetikai raktárában. A pozícióért folytatott állandó versengés ezért a farkasok falkán belüli viselkedésének legalapvetõbb jellemzõje.

Rangsor nemcsak a felnõttek között észlelhetõ, hanem már a kölykök között is nagyon gyorsan kialakul. Agresszió az eszköze a megszerzett pozíció idõnkénti megerõsítésének is. Az alfa nõstény agresszióval aktívan gátolja a falka többi nõstényének szexuális tevékenységét. Többször megfigyelték, hogy a felnõtt farkasok nemcsak a kölyköknek visznek haza húst, hanem a kölykök õrzésére hátra maradt felnõtteknek is, vagyis a farkasoknál megtalálható a magasrendõ szocialitás legfontosabb viselkedésformája a táplálékmegosztás.

Az agresszió mellett egyéb szociális viselkedésformák is vannak. Igy például gyakori a farkasok üdvözlõ ceremóniája. A falka két tagja még rövid távollét után is üdvözli egymást. Az üdvözlés tulajdonképpen az aktív alárendelés egyik formája. A rangsorban alacsonyabb állat izgatottan nyalogatja, csipkedi és szagolgatja a domináns egyed száját. Az üdvözlés gyakran csoportosan történik például akkor, ha elvált egyedek újra találkoznak a falkával. Ilyenkor az orrukkal igyekeznek még távolról is elérni a vezérállatot, megnyalják, vagy szájukba veszik a pofáját.

Gazdag a különbözõ hangok leltára: morgás, nyüszítés, vinnyogás, vicsorgás, üvöltés, ugatás, fogcsattogtatás. A morgás és a vicsorgás agresszív érzéseket közvetít a nyüszítés és a vinnyogás, amely változatos, gazdag hanganyaggal történik mindig barátságos. Az ugatás, mely inkább vakkantáshoz hasonlít, lehet figyelmeztetés a falka többi tagjának, és lehet fenyegetés valamilyen behatoló felé. A fogcsattogtatás a csapatot indító és szinkronizáló jel. Az üvöltés fél másodperctõl akár 11 másodpercig is kitartott, folyamatos, meglehetõsen dallamos hang, fontos szociális funkciói vannak. Magányos egyedek üvöltése hívogató jelzés, gyakran hallani akkor, ha a falka valamiért szétszóródott. A falka együttes hosszan tartó üvöltése valószínûleg szinkronizáló hatású és a falka terület birtokolását is jelzi, sokszor fél óráig is eltart. A farkasok együttes üvöltését barátságos üdvözlések elõzik meg és úgy tûnik nagyon szívesen üvöltenek.

Említettem, hogy a farkasok bizonyos esetekben megosztják egymással a táplálékot. A kölykök a szájszél megharapásával kérnek, de ezzel hódol a fiatal farkas is a vezérnek, a felnõtt farkas gyakran így kéri az alfát, hogy induljanak vadászni.

Az etogramhoz tartozik a szexuális viselkedés, az ellés, az ivadékgondozás, az anya-kölyök kapcsolat viselkedési mintái, a különbözõ komfortviselkedések, ezekben kicsi a kutyáktól való eltérés de ezekkel nem foglalkozom részletesen.

Van néhány bonyolultabb viselkedési forma is. Ilyen például a majmoknál is jól ismert megtévesztés: felnõtteknél elõfordul, hogy a megtámadott egyed játékra hívással próbálja az agressziót leszerelni, az is elõfordul, hogy egy egyed játékos viselkedéssel akarja társa figyelmét egy jó falatról elterelni és így megszerezni azt. Az ilyen esetekben a hangulat persze feszült. Az öregek általában átlátnak rajta.

Nem teljesen világos a funkciója az úgynevezett „bûnbakképzés”-nek. Elõfordul, hogy többen, négyen öten is támadnak egy a rangsorban rendszerint alárendelt egyedet, a „bûnbakot” és ez gyakran vezet annak a falkától való elõzéséhez is. A legvalószínûbb, hogy ez a populáció-szabályozást szolgálja, mert a falkától nem az erõs fiatal egyedek mennek el érettségük idején, hanem a legyõzött gyenge egyedeket taszítja ki a falka, amely így folyamatosan a legjobb összetételét tartja meg.

A táplálékszerzõ viselkedés egy különös formája az, hogy a farkasok nagyobb testû préda csordát „pásztorolnak” vagyis követik és idõnként meghajtják õket. Ha gyenge, idõs, vagy sebesült egyedet találnak, azt megrohanják és elejtik.

Összefoglalva a farkasok etológiájáról ismerteket: a farkasok viselkedése a legdifferenciáltabb a Canideak között, mert társasan élnek, míg a többiek nagyrészt egyedül vagy kis családi csoportokban (Sheldon 1992). A farkasnak ezért különösen fejlett szociális intelligenciája van, a falkában történtek folyamatosan befolyásolják a rangsort. Az egyes pozíciók megszerzéséért vagy megtartásáért gyakoriak az agresszív összecsapások, és ebben nagyon fontos szerepe van annak, hogy az egyedek ne csak a közvetlen feletteseiket figyeljék, hanem az egész falkát, mert az alkalmi érdekek, szövetségek nagyon fontosak a rangsor küzdelmekben. A gyakoriság természetesen nem azt jelenti, hogy a farkasok percenként összecsapnak, hiszen így nem alakulhatna ki a stabilis rangsor. Arról van szó, hogy nagyon figyelik egymást és nem hagynak ki egyetlen megfelelõ alkalmat sem arra, hogy elõbbre jussanak. Lehet, hogy hetekig semmiféle összecsapás nem történik, de amint a rangsor elején valaki megsebesül, meggyengül ezt a többiek azonnal a saját pozícióik javítására használják fel. Ez nagyon nagy különbség, ha mondjuk az ember hasonló viselkedésével vetjük össze. Az ember is szeret a rangsor elején elhelyezkedni, de általában nem azonnal és nem kíméletlenül használja fel az elõtte állók pillanatnyi gyengeségeit. Ha egy embercsoport vezetõje kificamítja a lábát, akkor a csoport tagjai segítik és nem arra használják betegségét, hogy a rangsor végére nyomják.

Az agresszió különbözõ formáit a megtámadott egyed csak akkor képes helyesen értelmezni, ha pontosan ismeri saját és az agresszor helyét a rangsorban, és fel tudja mérni az adott helyzetben az agresszor viselkedésének konkrét célját, válaszreakcióiban pedig figyelembe kell vennie a falka többi egyedének állapotát is. Különösen fontos az a jelenség, hogy a gazdag testbeszéd készlet mindig csak a saját kontextusában értelmezhetõ.

Míg az állatok általában olyan viselkedési jelekkel érintkeznek, amelyeknek „értelme” genetikailag rögzítve van, a farkas esetében sokszor kell a jelet értelmezni, tehát a válasz nem egyértelmû, nem a kizárólag a jel formájából következik, hanem annak a kontextusából „szövegkörnyezetébõl”. Ez nagyon magasrendû agymûködést feltételez. Ennek az is a mutatója, hogy a farkasok viselkedésének igen nagy az egyedi változatossága, egy falkán belül szinte „személyiségekrõl” beszélhetünk, mert a tanulás is nagyon nagy szerepet játszik az egyes egyedek viselkedésének kialakításában.

H. Frank ismert farkaskutató szerint a farkasok viselkedésében jól megkülönböztethetõ két különbözõ irányítórendszer mûködése (Frank 1980). Az elsõ a primitívebb, õsibb ösztönrendszer, amely genetikailag rögzített viselkedési mintázatokból áll és a legfontosabb életmechanizmusokat, mint a szaporodás, táplálékszerzést, védekezést biztosítja. Ettõl bizonyos mértékig független az újabb, tanuláson és az elme problémamegoldó képességén alapuló „kognitív” rendszer, amely a csoportos vadászat során fejlõdött ki. A két rendszer konfliktusa esetén mindig az elsõ kerekedik felül ezért nehéz a farkast tanítani, bár önállóan kiváló a problémamegoldó képessége. Ugyancsak nehéz a farkast irányítani, „kézben tartani” mert önállóságát „vad ösztöneit” nem igen lehet tanulással befolyásolni. Frank szerint a két viselkedést szabályozó rendszer a farkas háziasítása során kialakuló kutyában alakul át egységes mechanizmussá, amelyben a taníthatóság, a viselkedés formálhatósága az alapvetõ tulajdonság.

Megfigyelések szerint a kutyák szociális struktúrája sok szempontból teljesen másképpen épül fel. Nemcsak az agresszív interakciók nagymértékû csökkenése, de az egyértelmû, farkasokra oly jellemzõ fajspecifikus pozíció jelzések szinte teljes hiánya is szembetûnõ. Feltételezhetõ, hogy esetükben egészen más, szociális struktúrát fenntartó mechanizmusok mûködnek, melyek a dominancia státus állandó jelzése helyett a múltbéli találkozások memórianyomain alapulnak (Bradshaw és Wickens, 1992).

Folytatás »